Két Ukrajna Miért bizonytalanok az ukránok?

Hungarian translation of “Ukraine: One State, Two Countries”

Dolgozatom célja, hogy a ketto”sséget mint az ukrán társadalom és politika fontos jellemzo”jét bemutassam. Jóllehet a ketto”sség szinte mindegyik poszt-kommunista országra jellemzo”, Ukrajna jelenlegi (alul)fejlettségében meghatározó a szerepe. A ketto”sség részint Ukrajna területi, kulturális és nyelvi megosztottságából, részint viszont a szovjet totalitarizmus által az ukrán társadalomra gyakorolt atomizáló hatásból fakad. Az ukrán függetlenség elso” évtizedében nemhogy nem sikerült legyu”rni e makacs örökséget, hanem épp ellenkezo”leg, a jelenleg hatalmon lévo” poszt-szovjet elit, mint politikai túlélésének szükséges, ha nem is elégséges feltételét szándékosan fenntartotta azt. A 2002. márciusi ukrán választásokat a manipuláció szemléletes példájának tartom, noha következményei a rezsim szempontjából nem feltétlenül kedvezo”ek. A születo”ben lévo” ukrán civil társadalom, ha mégoly gyönge is, kello”képpen rugalmas, és általa van némi esélye Ukrajnának, hogy a poszt-szovjet ketto”sséget demokratikus pluralizmussá, majd remélheto”leg egységgé változtassa.

Lvov és Luhanszk

Akárcsak nyolc évvel ezelo”tt, az 1994-es elnökválasztás idején, ma ismét sikk Ukrajna területi megosztottságáról beszélni, rábökve a térképen a nyugati félre mint az állítólagos “nacionalista”, és a keletire mint az “oroszok uralta” területre, s áhítattal merengeni azon, miként lehetne kétfelé osztani az országot. Azzal azonban senki nem foglalkozik, hogy pontosítsa, melyik politikai ero” hajtaná végre a kettéosztást, azzal pedig még kevésbé, hogy meghatározza azt a vonalat, amelynek mentén a “két Ukrajna” szétválasztható volna.

Mint az elképzelés egykori szülo”atyja,[1] most be kell látnom hátrányait: talán magyaráz és tisztáz egynémely dolgokat, ugyanakkor összezavar és elhomályosít másokat.

Ha valaki ellátogat Ukrajna legkeletibb, illetve legnyugatibb részeire, mondjuk Donyeckbe és Lvovba, óhatatlanul érzi a két régió közötti különbséget, mintha csak két külön országban, két külön világban, két külön civilizációban járna. Az építészeti sajátosságok a legnyilvánvalóbbak. Lvov tipikus közép-európai város; a német gótika, az itáliai reneszánsz, a lengyel barokk utóbb a francia klasszicizmussal és az osztrák modernnel egészült ki. Ünnepnapokon a hívo”k manapság megtöltik számos templomukat, a kis kávézókba pedig mindig is szívesen betértek az emberek egy jót beszélgetni – még a szovjet érában is.

A felszín alatt nem kevésbé lényegiek a különbségek. A nyugati ukránok nem tették sajátjukká a kommunizmust, soha nem tartották a Szovjetuniót a “saját” országuknak, és soha nem hitték, hogy a szovjet hadsereg a felszabadításukra érkezett, sokkal inkább úgy tekintettek rájuk mint akik a korábbi megszállók helyébe léptek. Továbbra is elszántan megkeresztelték gyermekeiket (a hivatalosan tiltott, földalatti görög katolikus, “unitus” egyház kebelében), s a nagymamák továbbra is megtanították a fiatalasszonyokat a hagyományos konyha bonyolult receptjeire; ez a szokás az élelmiszerhiány és a teljes elszegényedés következtében Kelet-Ukrajnából eltu”nt. Nehéz volna elképzelni Kelet-Ukrajnában, ami a nyugat-ukrajnai paraszt számára természetes, hogy minden vasárnap fehér inget, öltönyt és nyakkendo”t vesz magára, kifényesíti cipo”jét és elmegy a templomba. A nyugat-ukránok bizonyos értelemben polgárok, egyfajta bürgerliche Gesellschaft tagjai, amelyet a keleti részen a bolsevikok réges-régen tönkretettek.

Donyeck ékes példája annak, mit építettek helyette: a gyo”ztes forradalom és a proletár internacionalizmus szép új világát. Donyeck vérbeli szovjet város, meg se lehet különböztetni azon ipari szörnyszülöttek miriádjától, amelyeket Donbassztól Kuzbasszig és Norilszktól Karagandáig elnyúló több ezer kilométeres területen terülnek el. E városok legfo”bb látnivalói mind a mai napig a hatalmas Lenin-emlékmu”vek, a Lenin nevét viselo” utcák, terek és gyárak, és persze a pszeudo-klasszikus, a köznyelvben csak sztálini represszánszként emlegetett stílusjegyeket magukon viselo” épületek. Itt más nyelvet beszélnek az emberek, amelyet o”k orosznak hisznek, más templomba járnak (ha járnak egyáltalán), más tévécsatornákat néznek és más politikai pártokra szavaznak. “Proletárok”, pontosan abban az értelemben, ahogyan a nyugatiak “polgárok”: a legfelso” nómenklatúrát és az úgynevezett “üzletembereket” is ideértve, igen kevesen akadnak, akik képesek kimondani egy mondatot nyomdafestéket nem tu”ro” szavak, illetve kibírni egy napot vodka nélkül.

Az elfogulatlan statisztikai adatok megero”sítik a “két Ukrajna” közötti meghökkento” különbségeket:[2]

Lvov térsége Luhanszk térsége
Népesség (a teljes népesség %-ában) 5,5% 5,3%
Válások 3,9% 6,1%
Házasságon kívül született gyermekek 2,5% 5,2%
Elítéltek 3,6% 7,5%
Tizenéves bu”nözo”k 4,2% 7,1%
Alkoholisták 3,9% 6,9%
Drogfüggo”k 2,0% 4,4%
Szifilisz megbetegedés 2,7% 7,2%
Gonorrhea megbetegedés 2,7% 6,7%
AIDS megbetegedés 0,5% 2,4%

A politikai eltérések nem kevésbé megdöbbento”ek. A közvélemény-kutatások szerint a nyugat-ukrajnaiak dönto”en antikommunisták, és szovjetellenesek; úgy vélik, Ukrajna számára Oroszország jelenti a legfo”bb veszélyt, míg Amerika a legfo”bb szövetségest; a magántulajdon és a radikális gazdasági reformok hívei, pártolják az ukrán nyelv és kultúra újjáélesztését, a demokratizálást és persze, végso” soron, Ukrajna EU-, illetve NATO-csatlakozását. A keletiek mindennek többnyire az ellenkezo”jére hajlanak. Azt szeretnék, ha Ukrajna csatlakozna az oroszfehérorosz egységhez, ha visszaállítanák a szovjet típusú gazdaságot, ha nagyobb hatalom összpontosulna az elnök kezében, és ha az orosz nyelvet elismernék “második államnyelv”-ként Ukrajnában, ami gyakorlatilag azt jelentené (ahogyan a fehérorosz példa is mutatja), hogy az orosz az egyetlen hivatalos nyelvvé válna az országban.

Egyes megfigyelo”k arra következtetnek, hogy Ukrajna keleti és nyugati fele túlságosan különbözik egymástól ahhoz, hogy egyazon ország keretei között létezzenek, ezért az ország kettészakadása elkerülhetetlen. Paradox módon azonban senki nem tudja megmondani, hol végzo”dne az egyik rész, és hol kezdo”dne a másik. Ukrajna eloroszosítása (késo”bb elszovjetesítése) 300 év alatt fokozatosan ment végbe, régióról régióra. A “két Ukrajna”, a “szovjet” és az “európai” bizonyos értelemben egymásba olvadt, átfedi egymást; oly mértékben átitatja egymást a ketto”, hogy Lvovban is megtaláljuk a szovjet kor maradványait, de Donyeckben éppúgy felfedezhetjük az “ukránság” és az “európaiság” jeleit. A két Ukrajna mint két szimbólum, mint a jövo”t meghatározó két választási leheto”ség létezik egymás mellett: “vissza a Szovjetunióhoz” vagy “vissza Európához” (ahova állítólag egykor tartozott Ukrajna).

A maguk sajátos “ukránságával” és “oroszságával”, “európaiságával” és “szovjetségével” nemcsak a Lvov és Donyeck közötti területen fekvo” ukrán régiók rendkívül változatosak, hanem az egyes emberek ideológiai vonzódása is. Az ukránok jórészének identitása igen bizonytalan és homályos. Valójában ketto”nél jóval több “Ukrajna” létezik; de ez a “ketto”” a leginkább látható, a legpontosabban meghatározható, miközben a ketto” közötti hatalmas – földrajzi, emberi és ideológiai – tér megleheto”sen képlékeny és változatos.

E tér akár a “harmadik Ukrajna”-ként is felfogható: többnyire láthatatlan, hangtalan, bizonytalan, határozatlan, ideológiailag kétarcú és önmagában ellentmondásos. A politikai küzdelemnek inkább tárgya, mint alanya, a két kisebb, ám nagyobb hangú, a “szovjet” és az “európai” Ukrajna között dúló elnyúló küzdelem fo” csatatere és trófeája.

“Mehetne még rosszabbul is…”

A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egyszeru”en szélso”ségesen megosztott, gyakorlatilag minden lényeges kérdést tekintve (az egyetlen kivétel talán a területi integritás kérdése[3]). Azt is megmutatják, hogy az egymással versengo” csoportok, az “oroszbarátok” és az “ukránbarátok” (vagy pontosabban a szovjet-pártiak és az Európa-pártiak) kisebbségbe szorulnak, a többség ugyanis azoknak az alaktalan tömegébo”l áll össze, akiknek “mindegy”, akiket ez a kérdés “nem érdekel”, akik “bizonytalanok” vagy “nem válaszoltak” (netán “megtagadták” a válaszadást). A kétarcúság e példája legnyilvánvalóbban az 1996-os országos fölmérés során leplezo”dött le, amikor 1200 személyto”l kérdezték meg, hogy mely politikai irányzatot támogatja. 13% a kapitalizmust választotta, 20% a szocializmust, 25% nem támogatott senkit, 22% volt bizonytalan és – nota bene – 18% állította azt, hogy mindkét oldalt támogatná, tehát a szocializmust is, és a kapitalizmust is, csak ne legyen konfliktus.[4]

1997-ben, amikor Ukrajna a legmerészebben flörtölt a NATO-val, a válaszadók 38%-a állt Ukrajna társult tagsága mellett, 21% határozottan ellenezte, míg 41% bizonytalan volt. Ugyanabban az évben, amikor 14%-ban értettek egyet Ukrajna kelet-európai szomszédainak társult tagságával, 10% ellenezte, 30%-nak nem volt határozott véleménye, 46%(!) pedig nem foglalkozott a kérdéssel. A válaszadók 25%-a vélte úgy, hogy Ukrajna legfo”bb ellensége Oroszország, 23% tekintette a legfo”bb szövetségesnek, a többiek mindkét állítást tekintve bizonytalanok voltak.[5]

1998-ban csaknem ugyanannyian értettek egyet azzal (36%), illetve utasították el (37%) azt az állítást, hogy “haladék nélkül népszavazást kell kiírni, és a baráti szovjet népek unióját újjá kell alakítani” (27% volt bizonytalan). Ugyanebben a kérdo”ívben, ugyanezeknek a válaszadóknak egy másik kérdést is föltettek: “Egyetért-e azzal, hogy Ukrajnának, minden fennálló nehézsége ellenére függetlennek kell maradnia?” A válaszadók 61% egyetértett, 19%-uk nem értett egyet, 20% pedig bizonytalan volt.[6] Azok, akik az Unió újraegyesítését kívánatosnak tartották (36%), csaknem kétszer annyian voltak, mint akik ellenezték Ukrajna függetlenségét (19%). Vagyis a Szovjetunió újraegyesítésének hívei majdnem felerészben úgy vélik, hogy a megújított szovjet keretek és az újszülött nemzeti függetlenség valahogyan összeegyeztetheto”.

Egyes publicisták ezt a jelenséget “poszt-szovjet skizofréniá”-nak nevezték el,[7] míg mások önironikusan viccelo”dnek a nemzet riasztó képlékenységén, “amelynek fele, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint, semmiféle kérdésre nem tud határozottan válaszolni. Egyetért vagy nem ért egyet? Szereti vagy nem? Akarja vagy nem? Vajon él vagy csak túlél? Létezik egyáltalán? Mindez bizonytalan.”[8] A szociológusok pontosabban is meghatározzák e jelenséget – társadalmi ambivalenciának mondják. Ami abból adódik, állítják, hogy az emberek egymással ellentétes, össze nem egyeztetheto” nézetekhez és értékekhez köto”dnek. Ez jellemzo”en átmeneti ido”szakokban kerül felszínre – amikor két eltéro” politikai kultúra, a társadalmi (politikai, gazdasági, so”t nyelvi) viselkedés két eltéro” modellje ütközik össze. A kétarcú tudat mitikus, irracionális módon kibékíti az összeegyeztethetetlen értékeket és modelleket; afféle varázseszközként mu”ködik, amely valamelyes lelki békét nyújt az egyénnek a békétlen körülmények közepette, amikor “a választás jogáért felelo”sségvállalással, a szabadságért bizonytalansággal, az egyenlo” esélyekért pedig kritikus önértékeléssel kell fizetni”.[9]

A “kétarcú tudat” természetesen pozitív szerepet játszik, mivel megvédi a társadalmat mint egészt és az egyes embereket a változó világ tarthatatlan kihívásaitól és elkerülhetetlen lelki traumáitól. Hosszú távon azonban kibírhatatlan teherré lesz, kollektív neurózissá válik, mely önként kínálkozik az új ideológusoknak a szakavatott manipulációra. A stabilitás csúf stagnálássá lesz, az ambivalencia belso” ellentmondássá. A lebego” identitású emberek, akiknek nincs határozott elképzelésük arról, mi volna országuk számára az optimális választás, nehezen állnak ellen az agymosásnak; szinte magától érteto”dik, hogy o”k lesznek a hivatalos propaganda, a tekintélyelvu” zsarolás és a politikai manipuláció legfo”bb célpontjai.

Mondanom sem kell, hogy a poszt-szovjet oligarchia elemi érdeke a társadalmat atomizált, összezavart és elidegenített állapotban tartani. Mindent elkövet, hogy megakadályozza az ország polgári és demokratikus fejlo”dését, amely ha bekövetkezne, objektív (és sportszeru”) politikai versenyre kényszerítené tagjait. Ez végso” soron politikai hatalmuk, valamint hatalom-alapú gazdasági privilégiumaik elvesztésével járna. A kormány “bármit lehet” hozzáállása széles körben tapasztalható cinizmust és érdektelenséget keltett minden iránt, kivéve a napi túlélést, melyet csak kisebb örömök tesznek könnyebbé.

Az igazi probléma, amellyel a poszt-szovjet törvényhozásnak szembe kellett néznie Ukrajnában a függetlenné válás után, az olyan életképes ideológia hiánya volt, amelyre államot lehet alapozni. Oroszországtól eltéro”en Ukrajnában az etnikai nacionalizmus gyenge, a birodalmi nacionalizmus pedig halott volt. Az ukrán polgári nacionalizmust, természetesen, elméletileg föl lehetett volna építeni. E választást azonban ero”s civil intézményeknek és demokratikus eljárásoknak kellett volna megtámogatniuk; fejlett civil társadalomra és átlátható politikai és gazdasági viszonyok megteremtésére lett volna szükség. Ezzel a mélységesen korrupt és alkalmatlan poszt-szovjet elit politikai öngyilkosságot követett volna el. De senkinek nem állt szándékában ilyet tenni.

A sajátos Ersatz-ideológiát, amely a függetlenség óta uralkodik Ukrajnában, negatív módon lehet meghatározni. Elo”ször is azon a feltevésen alapul, hogy jóllehet a dolgok rosszul mennek, mehetnének még rosszabbul is. Így hát, kérdezi az oligarcha-uralta média, nem bölcsebb-e elfogadni a meglévo” helyzetet, ahogy van, ahelyett, hogy mindenféle o”rült igényekkel és radikális javaslatokkal rázkódtatnák meg a hajót? Korruptak volnának a hivatalnokaink? Lehet, de hiszen mindenfelé korrupciós botrányokat látunk! Csak vessünk egy pillantást a modellszeru” nyugati demokráciákra, Németországra és az Egyesült Államokra! Ne feledjük, hogy a mi demokráciánk végül is még csak tízéves! Azt állítják, hogy a választás csupán bohózat? Semmivel sem tökéletlenebb, mint a totalitarizmusból épp csak kilábalt társadalmunk. Egyébként sem olyan rossz a helyzet, mint Fehéroroszországban vagy Üzbegisztánban. Azt mondják, romlik az emberek életszínvonala? Lehet, ugyanakkor nem bonyolódtunk háborúba, mint a balkáni országok vagy Csecsenföld és számos más térség.

A valóságban a rezsimnek nem az adja a hitelét, hogy mit hajtott végre. Nem hamisította meg a választásokat olyan cinikusan, mint Mugabe, nem lopott annyit, mint Mobutu vagy Marcos, és nem ölt meg annyi embert, mint Milosevics, Putyin vagy Sharon. A társadalmi konszenzust, a zlahodát hivatalosan mint a legfo”bb célt és a kormány legjelento”sebb eredményét nevezik meg, ám ennek határozottan negatív dimenziója is van: nem sok rosszat teszünk, mert nem sok mindent csinálunk. A rossz béke még mindig jobb, mint a jó háború, de az ukrán oligarchia “békefenntartó” ero”feszítései furcsának tu”nnek. Ezek az ero”feszítések nem annyira az Ukrajnában amúgy sem igen fenyegeto” “jó háború”, hanem elso”sorban a “jó béke” ellen irányulnak, ez utóbbi ugyanis valós veszélyt jelent a hatalmon lévo” rezsim számára.

A poszt-szovjet nomenklatúrának, annak érdekében, hogy eljátssza a “békefenntartó” szerepet Ukrajnában, fenn kell tartania az államban a megosztottságot, a zavart és a fenyegetettséget. Ha Ukrajnát nem terhelte volna a gyarmati és a kommunista örökség, a hatalom feltalálta volna o”ket. A nemzet “kétarcú állapotá”-nak mesterséges fenntartására irányuló kormányzati akarat a 2002. márciusi választások során fölero”södött.

Az oligarchák “békefenntartása”

A világon mindenütt a demokratikus választások okozzák a legsúlyosabb fo”fájást az autoritárius és fél-autoritárius rezsimek többségének. Általában igyekeznek imitálni a demokratikus eljárásokat és intézményeket: szívesebben tartoznak a nyugati demokráciák nagy presztízsu” klubjához, mint hogy elszenvedjék a páriáknak kijáró üldöztetést. A demokrácia divatos és ára van. A harmadik világ vezeto”i közül azonban csak igen kevesen hajlandók teljes egészében, korrekt módon és ido”ben megfizetni ezt az árat. Helyi sajátosságokra, átmeneti nehézségekre, civilizációs egyediségre és egyebekre hivatkozva felmentésért és engedményekért folyamodnak. Egyes országok, méretükre és hatalmukra való tekintettel, kapnak is felmentést, mint például Oroszország és Kína; mások stratégiai jelento”ségüknek vagy a “mi kutyánk kölyke” megtisztelo” státusának köszönhetik a kivételes elbánást. Ukrajnának nincs olaja, nukleáris energiája, nem játszik jelento”s szerepet a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. Az ukrán vezeto”knek nincs más választásuk, mint hogy csatlakozzanak Európához (amit Ukrajna függetlenné válása óta folyton hirdetnek is), máskülönben o”k is Milosevics, vagy legjobb esetben Lukasenko sorsára jutnak.

Számukra minden választás olyan volt, mintha aknamezo”n vágtattak volna keresztül. Egy óvatlan lépés balra vagy jobbra, és repül az egész politikai-gazdasági üzlet. Egyfelo”l tisztában voltak vele, hogy a törvény szélesköru”, szisztematikus és összehangolt megsértése nélkül semmiképpen nem nyerhetik meg a választásokat, mivel az ellenzék mind nagyobb ero”re kapott, míg az o” népszeru”ségük a nullához közelített. Másfelo”l viszont azt is tudták, hogy a törvények túlságosan brutális, nyilvánvaló és cinikus megsértése elso”sorban a kormányzó elit ellen irányuló súlyos nemzetközi megtorlásokat vonhat maga után. Ezért meg kell állapítaniuk a törvénysértések megfelelo” mértékét, formáját és számát, amelyek úgy garantálják számukra a gyo”zelmet, hogy közben nem vezetnek nemzetközi vereséghez. Úgy tu”nik, a “demokratikus választás” játékot a hatalmon lévo” ukrán nómenklatúra eddig több-kevesebb sikerrel u”zte, ám minden újabb próbálkozás alkalmával egyre kevesebbel.

Az elmúlt tíz évben a poszt-szovjet nomenklatúra a “kisebbik rossz”-ként adta el magát a választóknak. Nyugat-Ukrajnában úgy tesznek, mintha o”k volnának a nemzeti demokraták természetes szövetségesei a “vörös fenyegetés” ellen, míg Keleten úgy jelennek meg, mint akik az o”rült nyugati nacionalistákhoz képest fele olyan rosszak sincsenek. Választói bázisuk derékhadát hagyományosan a közép-ukrajnaiak teszik ki, akik a “hatalmi párt”-ot mint a “jó háború” egyetlen alternatívájaként felmutatott “rossz béke” védelmezo”it támogatják. Annak ellenére, hogy nincs tiszta többsége a parlamentben, a poszt-szovjet nomenklatúra abban a helyzetben van, hogy mind a kommunistákat, mind a nacionalistákat – egymás ellen kijátszva, de szükség esetén akár a másik féllel való koalícióval zsarolva – sakkban tudja tartani. A kommunisták és a nacionalisták ugyan nagy ellenszenvvel viseltetnek az oligarchák iránt, ám egymást még jobban gyu”lölik, így aztán mindeddig bedo”ltek a kormányzati zsarolásnak, és akarva-akaratlan belementek a “kisebbik rossz” játszmájába.

Leonyid Kucsma 1994-ben a kommunisták támogatásával nyerte meg az elnökválasztást a hatalomban lévo” “nacionalista” Leonyid Kravcsukkal szemben. 1999-ben ugyanezzel a lendülettel verte meg kommunista ellenfelét, a nacionalisták támogatásával. A kommunisták nem rokonszenveztek Kucsmával 1994-ben, ahogyan a nemzeti demokraták sem 1999-ben, amikor egy számjegyu”re zsugorodott a népszeru”ségi indexe. Ugyanez a “kisebbik rossz” játszma jött be 2000/2001-ben is, a hírhedt lehallgatási botrány idején, amikor a rendkívül népszeru”tlen és lejáratódott Kucsma csupán azért úszhatta meg mentelmi jogának felfüggesztését, mert sem a kommunisták, sem a nemzeti demokraták nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy Kucsmát sarokba szorítsák. Mindkét oldal azzal volt elfoglalva, hogy a másik félnek milyen haszonnal járna Kucsma menesztése.

2002-re azonban a “kisebbik rossz” játszma megleheto”sen problematikussá vált. Elo”ször is azért, mert a kommunista párt – részint az ido”sebb szavazók számának csökkenése, részint a rendkívül népszeru”tlen Kucsma-rezsimmel bizonyos kulcsfontosságú kérdésekben tanúsított kétes együttmu”ködése következtében – népszeru”ségét nagyobb részt elvesztette. Másodszor, mert az igen népszeru” ex-miniszterelnök, Viktor Juscsenko vezetése alatt 1991 óta elso” ízben sikerült egyesíteni a nemzeti demokraták széles táborát “A Mi Ukrajnánk” pártjában. Harmadszor, mert az 1997-ben elfogadott és 2001-ben módosított választási törvény értelmében a 450 ukrán parlamenti képviselo” felét szavazatarányos alapon kell megválasztani, a másik felét pedig közvetlenül, “többségi” alapon. Ez azt jelentette, hogy a hatóságoknak ugyan továbbra is módjában állt jelento”s mértékben befolyásolni a választásokat a “többségi” rendszeru” választási kerületekben, de a szavazatarányos kerületekben leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött az eredmények meghamisítása. Végül tovább bonyolította a helyzetet, hogy 2001. szeptember 11. után, amikor a Nyugat és Oroszország közeledni kezdett egymáshoz, Amerika számára jobbára megszu”nt Ukrajna geopolitikai jelento”sége, vezeto”i pedig bizonyos fokig elvesztették a “mi rossz fiaink” elo”nyös státusát.

Kucsma azonban mindenáron meg akarta nyerni a csatát. Számos megfigyelo” úgy véli, hogy a legutóbbi parlamenti választás csupán a Kucsma utódlásának kérdését megoldó 2004-es elnökválasztás elo”játéka volt. Ha igaz, hogy a hatalomban lévo” elnöknek csupán két leheto”sége maradt, a Milosevics- és a Lukasenko-féle, nyilván az utóbbi mellett fog dönteni. A legutóbbi választási kampány inkább igazolta, mint cáfolta ezt a feltételezést.

A politikai ellenzékre, támogatóikra és szimpatizánsaikra, valamint a választási bizottságokra nehezedo” kormányzati nyomás fo”ként egyes régiókban, a kisvárosokban és a falvakban igen ero”teljes volt. A hivatalnokok sokakat megzsaroltak, megfenyegettek, másokat ismeretlen személyek bántalmaztak. A választás napján egyes ukrán régiókban paramilitáris csoport cirkáltak kocsikon egyik választó helyiségto”l a másikig, és a rendo”rök szeme láttára támadtak rá az ellenzék képviselo”ire, szimpatizánsaira.[10] Az ellenzék fo”hadiszállásait itt is, ott is lerombolták, plakátjaikat eltüntették, újságjaikat elkobozták. A hatóságok az ellenzéki jelöltek által szervezett minden második közönségtalálkozót így vagy úgy, de megakadályoztak. Minden tévécsatornát és gyakorlatilag minden újságot kisajátítva a kormány és a kormányt támogató oligarchák rendkívül piszkos kampányba fogtak az ellenzéki vezeto”k, elso”sorban Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko ellen.

Ukrajna kétarcúsága ismét a kormány legfo”bb üto”kártyájának bizonyult. Nem lévén esélye, hogy sok szavazatot nyerhet Nyugat- és Közép-Ukrajnában, Kucsma és támogatói úgy döntöttek, az inkább elszovjetesített, oroszbarát Donbaszkba és más kelet-ukrán oblasztyokba vetik be magukat. Mint egy kanadai megfigyelo” találóan megjegyezte, “visszanyúlva a kelet-ukránok mozgósításának hagyományos módszeréhez, ellenfeleiket »nacionalisták«-nak kiáltották ki”.[12] nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a “nacionalista” szóhoz hagyományosan ero”sen negatív jelentés tapad. A szovjet ido”kben a “burzsoá nacionalista” kifejezés súlyos bu”nt fedett (amelyért 5-to”l 15 évig terjedo” börtönbüntetést szabhattak ki); a közismert mondás szerint “az ukrán nacionalisták az ukrán nép legfo”bb ellenségei” (so”t, karöltve az “amerikai imperialistákkal” és a “cionistákkal” az egész emberiség ellenségei). A sors iróniája, hogy az elnöki rendszert támogató “Egységes Ukrajnáért” nevu” párt, kijátszva egymás ellen a keletieket és a nyugatiakat, továbbá vakon bízva az orosz politikusok és a tömegkommunikáció propagandisztikus támogatásában, nekilátott Ukrajna megosztásának. Akárcsak Kucsma 1994-es kampánya idején, ekkor is rémiszto” történetek járták arról, miként zárják le azonnal az orosz határokat, vezetik be a vízumkényszert, szüntetik meg az olaj- és gázszállítást, zárják be a vállalkozásokat és “ukranizálják” az embereket, ha Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” kerül hatalomra.

Sem Juscsenko, sem Tyimosenko nem reagálhatott a nyilvánosság elo”tt az o”ket ért legdurvább támadásokra (Juscsenko például arra, hogy kedveli a “nyugat-ukrán fasisztákat, mi több, az apja maga is náci kollaboráns volt; vagy arra, hogy felesége, aki korábban amerikai állampolgár volt, a CIA ügynöke). A szociológusok becslése szerint ez a propaganda “A Mi Ukrajnánk”-nak 5-6%-nyi szavazatába került, fo”ként azoknak a nyugdíjasoknak az ellenszavazatai miatt, akik ingadoztak a (hagyományosan nyugdíjemelést ígéro”) kommunisták és (a miniszterelnökként a nyugdíjemelést végrehajtó) Juscsenko között. Fölteheto”en további három százalékot loptak el Juscsenkótól különféle technikákkal a szavazás és a szavazatszámlálás folyamán. (Az adat eléggé valószínu”nek tu”nik, az exit poll, illetve a párhuzamos számlálások is megero”sítik ezt.)

S ez még nem minden, “A Mi Ukrajnánk” ugyanis országos szinten 23%-nyi szavazatot kapott. A kommunisták tíz év óta elo”ször végeztek második helyen, 20%-kal, az elnököt pártoló “Egyesült Ukrajnáért” pedig harmadik lett, kétes 12%-ával, annak ellenére, hogy a gyo”zelem érdekében messze a legtöbb pénzforrást, média- és “adminisztratív” ero”t vetett be. Egy másik média-oligarcha csak 6%-ot ért el, míg az elnököt támogató oligarchák a 4%-os küszöböt sem lépték át. Ugyanakkor a Kucsma-rezsim két radikális ellenfele, az Ukrán Szocialista Párt és Julia Tyimosenko tömörülése 7-7%-ot szerzett, annak ellenére, hogy a médiából kiszorultak, a választási kampány során pedig folyamatos obstrukciót kellett elszenvedniük a régiókban.

Ezek az eredmények a születo” ukrán demokrácia gyo”zelmeként is értékelheto”k, de mindenképpen jelzik, hogy az ukrán társadalom politikailag egyre érettebb, és kevésbé fogékony a hivatalos manipulációra, illetve az agymosó propagandára. A többségi elvet követo”, egy mandátumú választókerületek eredményei azonban nem jogosítanak fel az optimizmusra. Ezekben a hírhedt “adminisztratív ero”k” (azaz az adminisztratív úton a választókra gyakorolt törvénytelen nyomás) verhetetlennek bizonyult, és meghozta az “Egyesült Ukrajnáért” földcsuszamlásszeru” gyo”zelmét. Az elnököt támogató ero”k, az ún. “függetlenek”-kel együtt, akik csaknem kivétel nélkül csatlakoztak az “Egyesült Ukrajnáért”-frakcióhoz, ezúttal is biztosították a parlamenti többséget, és azt a kényelmes helyzetet, amelybo”l a kommunistákat és a nemzeti demokratákat ki lehet játszani egymás ellen. A választási fordulatnak számos oka van; e helyt csak ketto”t említünk meg. Elo”ször is, a helyi hatóságokat jobban motiválja, ha meghatározott kormánypárti jelölteket támogathatnak az egy mandátumú választókerületekben, mint ha az elvontabb pártlista mellett kell küzdeniük. Természetesen maguk a jelöltek is aktívabban tudják képviselni önmagukat, mint egy pártlistát. Másodszor, az emberek személy szerint is jobban függnek attól az egyéni jelöltto”l aki gázt hoz a körzetbe, új munkahelyeket teremt a helyi üzemben, kifizeti a nyugdíjakat vagy megvesz a helyi kórház számára valamely nélkülözhetetlen fölszerelést (esetleg mindezt nem teszi meg).

Leonyid Kucsma jó szemu” politikusnak bizonyult, amikor tavaly megvétózta az új törvényt, amely tisztán szavazatarányos rendszert vezetett volna be Ukrajnában. O” maga a tisztán többségi rendszer mellett állt, így fogadták el a vegyes szisztémát, a kormány és az ellenzék között született kompromisszumos megoldásként. ennek értelmében pártlistáról kerül a parlamentbe a 450 képviselo” fele, míg a többiek a választókerületekbo”l jönnek, ahol az “elso”é a mandátum” alapon választják meg a képviselo”ket. Könnyu” kiszámolni, hogy szavazatarányos rendszer esetén az ellenzéki pártok még a kommunisták nélkül is oligarchia-ellenes többséget alkottak volna. Ha viszont megmaradt volna a többségi rendszer, az “Egyesült Ukrajnáért” nemcsak a többséget szerezte volna meg szövetségeseivel, de fölteheto”en mino”sített többsége volna. Tehát akár alkotmányt is módosíthatna, s ezzel új hatalmat adhatna Kucsma kezébe, akinek második (egyben utolsó) ciklusa 2004-ben jár le, de közép-ázsiai módra akár még a választásokat is helyettesíthetné “népszavazás”-sal.

A “zsaroló állam”

E két Ukrajna, bármennyire képzeletbeli, mégiscsak valóságos. Nyugat-Ukrajna inkább a demokrata pártokat és jelöltjeiket támogatja mind a szavazatarányos országos listán, mind a választókerületek helyi jelöltjeinek küzdelmében. Ezek az emberek választási rendszerto”l függetlenül többé-kevésbé ugyanolyan parlamentet választanának. Dél- és Közép-Ukrajna Kucsma embereit és a kommunistákat támogatja mind a szavazatarányos, mind a többségi keretek között. A parlament, választási rendszerto”l függetlenül, itt is nagyjából ugyanolyan volna. A problémát ezúttal is a “harmadik” Ukrajna okozza, mivel az országos pártlistán a demokratákat támogatja, az egymandátumos választási kerületekben azonban megadják magukat a mindenható “adminisztratív ero”k”-nek.

Ám egyre ero”sebbé válik az ellenállás. Számos jel mutat arra, hogy a hatalmon lévo” rezsim Közép-Ukrajnában fokozatosan veszít erejébo”l, és hatalmi bázisa fenntartása érdekében keleti irányba, a hagyományosan kommunisták uralta, ero”teljesebben szovjetesített régiók felé mozdul el. Ez az elmozdulás végül a fél-autoritárius kormányzati rendszer hanyatlásához vezethet Ukrajnában, de arra is megvan az esély, hogy épp az ellenkezo”je történik, és visszatér az ero”szakos totalitarizmus.

Az a régió [figyelmeztet egy ukrán publicista], ahol hatalmas to”ke összpontosul, de nem mu”ködnek a demokratikus mechanizmusok, szörnyu” gondot jelent az államnak, amely már legalább formálisan felismerte, hogy szükség van [demokratikus] értékekre és normális viselkedésre. Donyeckben az elöljárók arra sem adnak, hogyan jelennek meg. Mégis o”k válnak az elnök legfo”bb támaszaivá, legmegbízhatóbb és legígéretesebb partnereivé. A pártlistás választás eredményei megmutatták, hogy [az emberek szerint] hol van a hatóságok helye, míg az egyéni körzetekben lezajlott választások azt bizonyították, mire képesek az elöljárók, ha a túlélésükro”l van szó. Ero”szakot, vesztegetést, fenyegetést és választási csalást – mindent bevetettek. Donyeck ebbo”l a szempontból sajátos eset. A totalitárius “értékek”-et oly gondosan mego”rizték ebben a térségben, hogy itt még mindig ezek határozzák meg az életet. Amíg más ero”k, klánok és emberek nem fogják föl e veszélyt a maga egészében, mindaddig valós ez az esheto”ség.[13]

A donyecki régió volt az egyetlen közigazgatási körzet, ahol az Egységes Ukrajnáért kapta a legtöbb szavazatot. “A Mi Ukrajnánk” [14] régióban lett az elso” (a nyugaton és a középso” országrészben), a Kommunista Párt kilencben (délen és keleten), a Szocialista Párt egyben (Poltavában). Az Egységes Ukrajnáért a legmagasabb arányt a börtönökben, kórházakban és a katonai egységeknél érte el, a szavazóknak gyakorlatilag 100%-a az elnök-párti koalíciót támogatta. A hatóságokat bizonyára ero”sen megkísérti a Donyeck és a börtön-hadsereg minta kiterjesztése egész Ukrajnára.

Ez a forgatókönyv máris nem hat olyan elrugaszkodottnak, ha visszagondolunk az 1999-es elnökválasztásra, de elég utalni arra a Kucsma elnök és segíto”társai között lezajlott állítólagos beszélgetésre, melyet az elnök egykori testo”re, Mikola Melnyicsenko hozott nyilvánosságra. Néhány példa elegendo” hogy megértsük, mi a sikeres választás titka, és hogyan mu”ködik a hírhedt “adminisztratív ero””.

Kucsma (telefonon Jurij Kravcsenko belügyminiszterhez): Itt van Azarov [az Adóhivatal fo”nöke]. Na hát így mu”ködik a mechanizmus. Lényegében minden kollektív gazdaság vezeto”jével van valamilyen ügyük. Ezért össze kell o”ket hívni, minden katonai és adóhatósági vezeto”t… Azt mondjátok nekik: fiúk, ha nem hozzátok össze [töltelékszó] a (szavazat)számot, akkor, ezt mondjátok, ha kell, akkor holnap mind oda kerültök, ahova valók vagytok.

A másik töredék is hasonló, habár itt az elnök Leonyid Derkacssal, a KGB örökébe lépett SBU fo”nökével beszél:

A hadseregnek komoly munkát kell végeznie… Az adóbehajtónak minden faluba, miden kollektív gazdaság vezeto”jéhez el kell mennie azzal, hogy: drága barátom, ugye tisztában van vele, mennyi terhelo” bizonyítékunk van maga ellen, úgyhogy akár már holnap börtönben találhatja magát… És valószínu”leg minden gazdasági vezeto”ro”l több mint elegendo” anyag áll rendelkezésünkre. Igen vagy nem? Valószínu”leg igen. Épp ezért a hadsereg… azaz a hivatal egyetlen teendo”je, hogy komolyan elbeszélgessen az összes kollektív gazdaság vezeto”jével.

Keith Darden, amerikai tudós, a Melnyicsenko Magnószalag-program társirányítója (http://www.wcfia.harvard.edu/melnychenko) azt állítja, hogy – más poszt-szovjet köztársaságokhoz hasonlóan – az ukrán rendszer “zsaroló állam”-ként határozható meg.

A zsarolás [magyarázza] mint az állami elleno”rzés és az együttmu”ködés kialakításának eszköze három alapelemre támaszkodik. Az elso” az állami hatóságok korrupció iránti elnézo” magatartása. Ukrajnában az elit elfogadta, elnézte, a felso” vezetés pedig egyenesen bátorította a korrupciót és a törvénytelenséget, ami általános büntetlenséghez vezetett. A második elem a szélesköru” állami elleno”rzés. Miközben még a törvény megsértését is támogatják, az állam (vagy inkább az elnök által irányított összes elleno”rzo” szerv) továbbra is megfigyeli a törvénytelen tevékenységeket, és információkat gyu”jt róluk. Az elleno”rzo” szerveknek köszönheto”en az állam a hivatalnokok és magánszemélyek botlásait dokumentáló bu”nesetek aktáiból tartalékokat halmoz föl. S – ez a harmadik elem – ha épp szükséges az állammal való együttmu”ködés, az információk alkalmasak a zsarolásra, s a fizetséget nem készpénzben, hanem politikai engedelmességben számolják.[15]

Keith Darden úgy véli,

az így gyökeret vert korrupciót igen nehéz fölszámolni, mivel épp azok húznak hasznot a rendszerbo”l, akiknek hatalmában állna megváltoztatni azt. Az elnök és csapata hatalomhoz jutott, az oligarchák meggazdagodtak, a tömegeket pedig félelemben tartják, megosztják és elnyomják. Így hát az állami elleno”rzés informális módszereit továbbra is fenntartják, és amíg ezek a hatalom alapveto” eszközei, addig aligha valószínu”, hogy felszámolhatók a panamák.[16]

E megfigyelések ugyan éles szemre vallanak, mégis figyelmen kívül hagynak bizonyos jelenségeket, amelyek az ukrán helyzetet még bonyolultabbá teszik. Darden találóan írja le az egyik Ukrajnát, és megfeledkezni látszik a másikról. A sajtót valóban elleno”rzik, de nem teljes egészében; a tömegeket ugyan félelemben tartják és elnyomják, de még mindig képes ellenállásra; az oligarchák ugyan kapzsik és önzo”k, ám korántsem alkotnak egynemu” tömeget, s egyre több “szakadár” pártol át az ellenzékhez. Végül van még egy szereplo” Ukrajnában, amelyet a nemzetközi civilszervezetnek és nemzetközi közvéleménynek nevezhetünk. A nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek igyekeznek az ukrán politikát és gazdaságot az átláthatóság felé terelni és elo”segíteni az autoritárius jelenségek visszaszorítását. E tényezo”k önmagukban nem okoznak mélyreható változást; de együttesen meghozhatják az ukrán kripto-szovjet politikai rendszer oly szükséges átalakulását.

Összegzés

A 2002-es választások az ukrán társadalom mindent átható kétarcúságát, s annak a nemzet politikai fejlo”désére gyakorolt káros hatását egyaránt megero”sítették. Noha az országos listán a demokratikus ero”k meggyo”zo” többséget szereztek, az egyéni kerületekben éppoly látványos vereséget szenvedtek. A hatalmon lévo” elit ismét jó érzékkel aknázta ki az ország kétarcúságát, kijátszva egymás ellen nemcsak a keletieket és a nyugatikat, de az emberek sajátos érdekeit és a nemzeti érdekeket is. Viktor Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” koalíció komoly fenyegetést jelent a tespedt poszt-szovjet rezsim számára; minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük, a 2004-es elnökválasztásig Juscsenko marad az elnök-párti ero”k támadásainak célpontja. A Juscsenko-ellenes vonal fo” csapásiránya máris világos: mint államférfit akarják ellehetetleníteni azáltal, hogy szu”klátóköru” nacionalistának mutatják be, elhallgatva vagy elferdítve valódi üzenetét, amely nemcsak a nyugatiakhoz, hanem minden ukránhoz szól, és amely tiszta politikáért, átlátható gazdaságért és törvényes, keresztény értékek szerinti rendért emel szót. Hogy milyen stratégiát alakít ki Viktor Juscsenko és csapata – a jövo” kérdése. Egyelo”re a hatóságok korlátozzák a jelenlétét médiában. Az is csak eztán derül ki, mennyire fogékonyak az ukrán szavazók a hatalom birtokosainak agymosó propagandájára.

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

Tr@nsit online, Nr. 23/2002
Copyright © 2002 by the author & Transit – Europäische Revue.
All rights reserved. This work may be used, with this header included, for noncommercial purposes. No copies of this work may be distributed electronically, in whole or in part, without written permission from Transit.

Lábjegyzet: A tanulmányt kéziratból közöljük.


Jegyzetek

1. Two Ukraines? East European Reporter, vol. 5, no. 4 (1992).

2. Volodimir Vojtenko, Vecsory na hutori po blizu Azii, Den, 2 March 2002, p. 8.

3. Egy korábbi fölmérés szerint Lvovban csupán a válaszadók 1%-a, Donyeckben pedig 5%-a értett egyet azzal, hogy jobb volna, ha Ukrajnát két önálló országra osztanák. L. Yaroslav Hrytsak: Shifting Identities in Western and Eastern Ukraine, New School for Social Research. The East & Central Europe Program. Bulletin, vol. 5/3, no. 18 February 1995), p. 7. Egy késobbi fölmérés közvetve megerosíti ezeket az adatokat: Lvovban a fiatal válaszadók 58%-a, Donyeckben 47%-a válaszolt igenloen arra a kérdésre, hogy szükség esetén megvédené fegyverrel is a hazáját. (Országos átlagban 51% válaszolt pozitívan, 16% adott negatív választ, és 33% volt bizonytalan.) L. Dzerkalo tizsnya, 2001. szeptember 23., 18.

4. Jevgenij Golovaha, Transzformirujuscsejeszja obscsesztvo. Opit szociologicseszkogo monitoringa v Ukraine. Kiev, Institute of Sociology, 1996, 102. Két évvel korábban egy másik fölmérés során a válaszadók 20%-a állította, hogy Ukrajna számára a szocializmus volna a kívánatos gazdasági rendszer, 18% a kapitalizmust tartotta jobbnak, 20% volt bizonytalan, 42% pedig mindkét rendszert elutasította, és úgy vélte, Ukrajnának a maga útját kell járnia. Ezek az eredmények nagyjából egybecsengenek a késobbi szociológiai adatokkal. 2000-2001-ben több fölmérés is igazolta, hogy a válaszadók 14-17%-a támogatja a kommunista ideológiát, 11-19%-a nyugati irányultságú nemzeti demokratákat, vannak kisebb csoportok, amelyek egyéb politikai/ideológiai irányzatokra szavaznak, 40%-nak pedig “mindegy”. L. Den, 2001. július 24., 1.

5. Politicsnij portret Ukrajini, no. 18. Kiiv, Democratic Initiatives Center, 1997, 111-118.

6. Den, 1998. július 16., 1.

7. The Economist, 1995. február 4., 27.

8. Jurij Andruhovics, Kritika, vol. 6, no. 6 (2002. június), 2.

9. Jevhen Holovaha: Oszoblivosztyi politicsnoj szvidomosztyi: ambivalentnyiszt szuszpilsztva ta oszobisztosztyi. Politolohicsni csitannyija, no. 1 (1992), 24-39.

10. L. pl. Jevhen Sztah: Hronika odnoho dnya z zsittyija vilnoj Ukrajini. Ukrajiinszka pravda, 2002. április 10.; www.pravda.com.ua

11. A legátfogóbb és leginkább elfogulatlan beszámoló a választásokhoz kapcsolódó eroszakos cselekményekrol az Ukrán Választók Bizottságának honlapján található. Ez a szervezet egyike azon kevés nem kormányzati szerveknek, amelyek a TACIS és néhány más nemzetközi szervezet anyagi és technikai segítségével lényegében minden régióban figyelemmel kísérték a választási kampányt. L. www.hq.org.ua

12. Taras Kuzio: ’Antinationalist’ Campaign to Discredit Our Ukraine. RFE/RL Poland, Belarus, and Ukraine Report, vol. 4, no. 14 (2002. április 9.).

13. Tatyjana Korobova: Sztrana voszhogyascsego zasztoja? Grani, no. 13, 2002; http://www.grani.kiev.ua

14. New Tape Translation of Kuchma Allegedly Ordering Falsification of Presidential Election Returns. KPNews, 2001. február 14.

15. Keith A. Darden: Blackmail as a Tool of State Domination: Ukraine Under Kuchma. East European Constitutional Review, vol. 10, no 2 (2001. tavasz).

16. Uo.

 

Tags:

Related Content

  • Die Idee des Intermariums: Ein mittelosteuropäischer Pakt gegen russischen Neoimperialismus

    Die Sicherheitsinteressen Zwischeneuropas und vor allem der Ukraine verlangen nach einem Intermarium-Block – einer Koalition der Staaten zwischen Ostsee und Schwarzem Meer.
    Read more

  • The Warsaw NATO Summit and beyond

    Obama’s criticism and the embarrassing act of censorship of his speech notwithstanding, the NATO Warsaw Summit proved on balance to be successful for Poland’s foreign policy goals, as well as those of NATO’s other Eastern Allies, as they have managed to secure NATO’s increased presence on the Eastern flanks as part of a defence against, and a deterrent to, Putin’s Russia. Nevertheless, with the UK gradually losing its influence following the Brexit referendum and most likely leaving the EU within a few years, Poland and NATO’s Eastern Allies are losing an important ally that provided significant political support for these countries in the EU and NATO. Law and Justice may also face growing isolation on the European level, especially if it does not find an acceptable solution for the constitutional crisis and continues questionable practices in the media sphere.
    Read more

  • Between ‘the Russian World’ and ‘the Ukrainian Nation’: Kyiv Pride before and after Euromaidan

    Ukrainian LGBT movement is the logical product of the Ukrainian social, economical, and political context. For queer politics to appear in Ukraine, different conditions and possibilities have to be created. It will take years for currently isolated queer activists to rearticulate the existing heteronormative order through many scattered tactical interventions into the public sphere.
    Read more

  • Self-Reflection Through the Visual: Notes on Some Maidan Documentaries

    On a formal level, the images win a subjectivity of their own, in a similar way to the people -- the main protagonist of all the abovementioned films -- who gain their political subjectivity during the course of revolutionary struggle. If there is any universal truth about Maidan, then it can be articulated like this: people with their own hands, their own efforts and will ousted the oppressive political regime from power.
    Read more

  • Student Protest as the Trigger for the Revolution of Dignity in Ukraine

    By now it has been nearly forgotten how the events started that led to Yanukovych relinquishing power. Nevertheless, it was exactly on the grassroots level that some of the most interesting developments took place such as the appearance of a student protests movement which became crucial for the Euromaidan movement and whose fate paradoxically directly triggered the Revolution.
    Read more

  • Declaration of the School of Kyiv – Kyiv Biennial 2015

    The School of Kyiv is a newly invented biennial subject that chose the model of forum as its method of functioning and interacting. The Kyiv biennial has a clear political intention reflected in its social and artistic structure and channeled through its educational form. This is what binds biennial, school, and Kyiv to the intersecting triad of art, knowledge, and politics.
    Read more

  • When Empires Collapse – Reflections on the Crisis in Ukraine

    Despite the many obvious differences, the current turmoil in the Middle East and the Ukrainian crisis have something in common: both reflect the problematic legacies left behind when centuries-old empires collapse and the successor states appear less stable and viable than originally imagined.
    Read more

  • Ein Historiker im “Information-War”: Karl Schlögel im Interview

    Die russische Annexion der Krim und der "unerklärte Krieg" in der Ukraine haben selbst Experten überrascht. So auch den Historiker und Russland-Kenner Karl Schlögel. Der russische Präsident Wladimir Putin verfolge heute eine völkische Politik, die an das "Dritte Reich" erinnert, sagte er in einem Interview.
    Read more

  • The Ukrainian School of War

    The ongoing turmoil in Ukraine has frequently been compared to the Yugoslav crisis of the early 1990s – and, indeed, there are many similarities. But, when it comes to understanding why the conflict between Ukraine's government and Russian-backed separatists has persisted – and why, after a year of increasingly brutal fighting, a resolution seems so remote – the differences are far more important.
    Read more

  • A Deadly Game of Hide-and-Seek: Why a Diplomatic Solution in Russia/Ukraine War is Nowhere in Sight

    When Russian Foreign Minister Sergei Lavrov emerged after negotiations in Berlin on January 21, he had a simple message for the media: there may be thousands of people killed in the ongoing war in Ukraine, but you have no proof that it is done by Russian troops or Russian weapons.
    Read more

Tr@nsit Online Authors

  • Bradley F. Abrams

    History, Stanford University
    Read more

  • Thomas Ahbe

    Thomas Ahbe studierte Philosophie, Ökonomie und Soziologie. Seit 1998 wirkt er freischaffend als Sozialwissenschaftler und Publizist. Seine Arbeitsschwerpunkte sind Diskurs- und Kulturgeschichte der deutschen Zweistaatlichkeit und der ostdeutschen Transformation sowie die Generationengeschichte der DDR und Ostdeutschlands.   Print

  • Karl Aiginger

    Karl Aiginger is Director of WIFO (Österreichisches Institut für Wirtschaftsforschung), Professor of Economics and Coordinator of the project A new growth path for Europe within the 7th European Framework Program.   Print

  • Huercan Asli Aksoy

    Ph.D. candidate in Political Science, University of Tübingen
    Read more

  • Sorin Antohi

    Sorin Antohi is Professor of History at Central European University, Budapest.   Print

  • Timothy Garton Ash

    History, Oxford
    Read more

  • Roumen Avramov

    Program director for economic research at the Center for Liberal Strategies, Sofia
    Read more

  • Adam Baczko

    PhD Candidate in Political Science, EHESS, Paris
    Read more

  • Pavel Barsa

    Associate Professor of Political Science, Charles University Prague
    Read more

  • Rainer Bauböck

    Rainer Bauböck is professor of social and political theory at the European University Institute in Florence. In 2006 he was awarded the Latsis Prize of the European Science Foundation for his work on immigration and social cohesion in modern societies. Among his many publications are Immigration and Boundaries of Citizenship (1992), Transnational Citizenship: Membership and …
    Read more

  • Steven Beller

    Geschichte, Cambridge
    Read more

  • Naja Bentzen

    Freelance journalist, Wien
    Read more

  • Luiza Bialasiewicz

    Jean Monnet Professor of EU External Relations, University of Amsterdam
    Read more

  • Muriel Blaive

    Muriel Blaive ist seit 2012 Institutskoordinatorin des Ludwig Boltzmann Instituts für Europäische Geschichte und Öffentlichkeit.   Print

  • Andras Bozoki

    Sociology, Budapest
    Read more

  • José Casanova

    Professor für Soziologie, New School for Social Research, New York
    Read more

  • Daniel Chirot

    Soziologie, Seattle
    Read more

  • Robert Cooper

    Robert Cooper ist britischer Diplomat und derzeit als Sonderberater des Europäischen Auswärtigen Dienstes (European External Action Service, EEAS) tätig. Er ist zudem Gründungsmitglied des European Council on Foreign Relations (ECFR).   Print

  • Peter Demetz

    Sterling Professor Emeritus of German and Comparative Literature, Yale University; Korrespondierendes Mitglied des IWM
    Read more

  • James Dodd

    Associate Professor of Philosophy, New School for Social Research, New York

    Guest
    (Septermber – October 2016)
    Read more

  • Martin Endreß

    Martin Endreß ist Professor für Soziologie an der Universität Trier.   Print

  • Mischa Gabowitsch

    Mischa Gabowitsch (gabowitsch.net) is a research fellow at the Einstein Forum in Potsdam. He is the author of Putin kaputt!? (Suhrkamp, 2013), a study of the 2011-13 Russian protests for fair elections, and maintains protestrussia.net, which collects academic resources for the study of protest in Russia.   Print

  • Charles Gati

    Charles Gati is Senior Acting Director of Russian and Eurasian Studies and Foreign Policy Institute Senior Fellow at the School of Advanced International Studies at the Johns Hopkins University, Washington, D.C.     Print

  • Dessy Gavrilova

    Dessy Gavrilova is the founding Director of The Red House – Center for Culture and Debate in Sofia, Bulgaria.     Print

  • Keith Gessen

    Keith Gessen is a freelance writer living in Cambridge, MA.   Print

  • Gerhard Gnauck

    Warsaw correspondent for Die Welt
    Read more

  • Katya Gorchinskaya

    Managing Editor for Investigative Programming, Radio Free Europe/Radio Liberty (REF/RL), Kyiv
    Read more

  • John Gray

    John Gray is Professor of European Thought at the London School of Economics.   Print

  • Rainer Gries

    Rainer Gries lehrt und forscht als Universitätsprofessor am Historischen Institut der Friedrich-Schiller-Universität Jena, am Institut für Publizistik- und Kommunikationswissenschaft der Universität Wien sowie an der Sigmund Freud PrivatUniversität Wien. Zu seinen Forschungsschwerpuntken zählen u.a. die Gesellschaftsgeschichte Deutschlands und Österreichs im 20. Jahrhundert und die Geschichte des Konsums in Europa.   Print

  • Eva Hahn

    Geschichte
    Read more

  • Gábor Halmai

    Professor of Law, Department of European Studies; Eötvös Loránd University, Budapest
    Read more

  • Elemer Hankiss

    Professor für Politikwissenschaft, Eötvös Lorand Universität, Budapest; Korrespondierendes Mitglied des IWM
    Read more

  • Miklós Haraszti

    Miklós Haraszti is a writer, journalist, human rights advocate and university professor. He served the maximum of two terms as the OSCE Representative on Freedom of the Media from 2004 to 2010. Currently he is Adjunct Professor at the School of International and Public Affairs of Columbia Law School, New York. Haraszti studied philosophy and …
    Read more

  • Sabine Hark

    Sabine Hark forscht an der Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Fakultät der Universität Potsdam, Professur für Frauenforschung.   Print

  • Annemieke Hendriks

    Freelance journalist, Berlin
    Read more

  • Charles Hirschman

    Charles Hirschman is Boeing International Professor at the Department of Sociology and the Daniel J. Evans School of Public Affairs, Washington University.     Print

  • Jennifer L. Hochschild

    Jennifer L. Hochschild is Professor of Government at the John F. Kennedy School of Government, and Professor of African and African-American Studies at the Faculty of Arts and Sciences, Harvard University.   Print

  • Yaroslav Hrytsak

    History, Central European University Budapest
    Read more

  • Richard Hyman

    Richard Hyman ist Professor für Politikwissenschaft an der London School of Economics.   Print

  • Vladislav Inozemtsev

    Professor of Economics at Higher School of Economics; Director, Centre for Post-Industrial Studies, Moscow
    Read more

  • Bruce P. Jackson

    Bruce P. Jackson is the founder and President of the Project on Transitional Democracies. The Project is a multi-year endeavour aimed at accelerating the pace of reform in post-1989 democracies and advancing the date for the integration of these democracies into the institutions of the Euro-Atlantic. Jackson has written extensively about the engagement of Russia …
    Read more

  • Tom Junes

    Visiting Researcher, Warsaw University, and Visiting Lecturer in Polish history, KULeuven, Belgium
    Read more

  • Alex J. Kay

    Alex J. Kay holds a PhD in History from the Humboldt University Berlin.   Print

  • Anatoly M. Khazanov

    Anatoly M. Khazanov ist Professor für Anthropologie an der University of Wisconsin, Madison.   Print

  • Cornelia Klinger

    Professor of Philosophy, University of Tübingen
    Read more

  • Gudrun-Axeli Knapp

    Professor of Social Sciences and Social Psychology, University of Hannover
    Read more

  • Jacek Kochanowicz

    Jacek Kochanowicz is Professor for Economic History at Warsaw University.       Print

  • Michal Kopecek

    International Relations, Charles University Prague
    Read more

  • János Kornai

    János Kornai is Prof. em. for Economics  at Harvard University and Permanent Fellow at the Collegium Budapest – Institute for Advanced Study. He is a member of the Hungarian Academy of Sciences and the Academia Europeae, and Foreign Member of the American, British, Bulgarian, Finnish, Russian and Swedish Academies. He has served as President of …
    Read more

  • Pavel Kouba

    Professor für Philosophie an der Karlsuniversität, Prag; Leiter des Zentrums für Phänomenologische Forschung an der Tschechischen Akademie der Wissenschaften
    Read more

  • János Mátyás Kovács

    IWM Permanent Fellow
    Lecturer, Department of Economics, Eötvös Lorand University, Budapest
    Read more

  • Ivan Krastev

    IWM Permanent Fellow
    Chair of the Board, Centre for Liberal Strategies, Sofia
    Read more

  • Yustyna Kravchuk

    PhD candidate in Film and Media Studies, National Academy of Sciences of Ukraine, Kyiv
    Read more

  • Jacek Kucharczyk

    Jacek Kucharczyk ist Head of Programs am Institute of Public Affairs in Warschau.   Print

  • Aleksander Kwasniewski

    Aleksander Kwasniewski war Präsident Polens. Seine Amtszeit verlief von 1995 bis 2005 über zwei Legislaturperioden.   Print

  • Mladen Lazic

    Professor of Sociology, University of Belgrade
    Read more

  • Claus Leggewie

    Professor für Politikwissenschaft, Justus-Liebig-Universität Giessen
    Read more

  • André Liebich

    Honorary Professor of International History and Politics, Graduate Institute, Geneva
    Read more

  • Burkhard Liebsch

    Burkhard Liebsch ist Professor für Philosophie an der Ruhr-Universität Bochum.   Print

  • Michal Luczewski

    Ph.D. candidate in Sociology, Warsaw University
    Read more

  • Charles S. Maier

    Charles S. Maier ist Direktor des Center for European Studies, Harvard University.   Print

  • Andrey Makarychev

    Andrey Makarychev ist Professor und Research Fellow am Institut Osteuropäische Studien an der Freien Universität Berlin.   Print

  • Michał Maciej Matlak

    Ph.D. candidate, Department of Political and Social Sciences, European University Institute, Florence
    Read more

  • Erik Meyer

    Erik Meyer ist seit 2000 wissenschaftlicher Mitarbeiter am Sonderforschungsbereich ‘Erinnerungskulturen’ an der Justus-Liebig Universität Gießen.   Print

  • Krzysztof Michalski

    IWM Founding Rector
    Read more

  • Hans J. Misselwitz

    Hans-Jürgen Misselwitz ist ein deutscher SPD-Politiker und Gründungsmitglied des Instituts Solidarische Moderne.   Print

  • Alessandro Monsutti

    Alessandro Monsutti is an associate professor of anthropology and development sociology at the Graduate Institute of International and Development Studies in Geneva, as well as research associate at the Refugee Studies Centre at the University of Oxford. He worked as a consultant for several nongovernmental and international organizations, icnluding UNHCR. His book War and Migration: Social Networks …
    Read more

  • Jan-Werner Müller

    Professor of Politics, Princeton University

    Visiting Fellow
    (September 2016 – June 2017)
    Read more

  • Rainer Münz

    Professor für Bevölkerungswissenschaft, Humboldt-Universität zu Berlin; Korrespondierendes Mitglied des IWM
    Read more

  • Sighard Neckel

    Professor of Sociology, Goethe-Universität, Frankfurt am Main
    Read more

  • Katherine Newman

    Katherine S. Newman is the James B. Knapp Dean of The Zanvyl Krieger School of Arts and Sciences. She is a widely published expert on poverty and the working poor who led major interdisciplinary initiatives at Princeton and Harvard universities.     Print

  • Pierre Nora

    Pierre Nora lehrt Geschichte an der École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS) in Paris.   Print

  • Tereza Novotna

    Political Science, Boston University
    Read more

  • Ewald Nowotny

    Ewald Nowotny is Governor of the Austrian National Bank.   Print

  • Thomas Nowotny

    Thomas Nowotny teaches Political Science at the University of Vienna. He has been Austrian diplomat, private secretary to Austrian Chancellor Bruno Kreisky, senior political counselor to the European Bank for Reconstruction and Development, and consultant to the OECD.   Print

  • Vlad Odobescu

    Freelance journalist, Romanian Centre for Investigative Journalism, Bucharest
    Read more

  • Andrzej Paczkowski

    Professor für Geschichte, Institut für Politische Studien, Polnische Akademie der Wissenschaften, Warschau
    Read more

  • Emilia Palonen

    Politics, University of Essex
    Read more

  • Irina Papkova

    Irina Papkova is a Research Fellow of Georgetown University’s Berkley Center for Religion, Peace, and World Affairs. She spent five years teaching at the Department of International Relations and European Studies at Central European University, Budapest.   Print

  • Agnieszka Pasieka

    Ph.D. in Social Anthropology from the Martin Luther University, Halle/Saale
    Read more

  • Gleb Pavlovsky

    President, Center of Effective Policies; Member, Public Chamber of the Russian Federation; Editor-in-Chief, The Russian Journal (Moscow)
    Read more

  • György Péteri

    Professor of Contemporary European History, Norwegian University of Science and Technology, Trondheim
    Read more

  • Tanja Petrovic

    Tanja Petrovic works at the Scientific Research Center of the Slovenian Academy of Sciences and Arts, Ljubljana.   Print

  • David Petruccelli

    PhD candidate in History, Yale University
    Read more

  • Alexander von Plato

    Alexander von Plato ist ein deutscher Philosoph und Historiker. Er gründete das Instituts für Geschichte und Biographie an der Fernuniversität Hagen, das er bis 2007 leitete. Von 1996 bis 2000 war er Sekretär der International Oral History Association, von 2006 bis 2008 deren Vizepräsident. Er ist Mitherausgeber und Redakteur von BIOS – Zeitschrift für Biographieforschung, Oral …
    Read more

  • Andrei Plesu

    Andrei Plesu ist Rektor des New Europe College, Bukarest. 1989- 1991 war er rumänischer Kulturminister und 1997- 1999 rumänischer Außenminister.   Print

  • Martin Pollack

    Martin Pollack, geb. 1944 in OÖ, studierte Slawistik und osteuropäische Geschichte. Er war von 1987 bis 1998 Redakteur des “Spiegel” in Warschau und Wien und lebt heute als Schriftsteller und literarischer Übersetzer in Wien und Bocksdorf im Südburgenland. 2011 erhielt er den Leipziger Buchpreis zur Europäischen Verständigung und 2012 den Stanislaw-Vincenz-Preis. Zuletzt erschien von ihm …
    Read more

  • Krzysztof Pomian

    Krzysztof Pomian is Professor of History at the Nicolaus Copernicus University (Toruń) and Academic Director of the Museum of Europe in Brussels.   Print

  • Romano Prodi

    Romano Prodi war von September 1999 bis November 2004 Präsident der Europäischen Kommission.   Print

  • Lipin Ram

    PhD candidate and teaching assistant in Anthropology and Sociology of Development, Graduate Institute, Geneva
    Read more

  • Mykola Riabchuk

    Senior Research Fellow, Institute of Political and Nationalities’ Studies, Academy of Sciences, Kyiv
    Read more

  • Edelbert Richter

    Edelbert Richter ist deutscher Theologe, Politiker und war Mitglied des Deutschen Bundestages.   Print

  • Paul Ricoeur

    Paul Ricoeur ist Philosoph und war Professor Emeritus an der University of Chicago und an der Sorbonne. Er war Mitglied der Académie Francaise und Mitglied des Wissenschaftlichen Beirats des IWM. Er starb 2005.   Print

  • Michel Rocard

    Michel Rocard, former First Secretary of the French Socialist Party and a member of the European Parliament for 15 years, was Prime Minister of France from 1988 to 1991.   Print

  • Akos Rona-Tas

    Akos Rona-Tas is professor at the Sociology Department of the University of California, San Diego and a research associate at Met@risk, INRA, Paris. He is the author of the books Plastic Money: Constructing Markets for Credit Cards in Eight Postcommunist Countries (with Alya Guseva, 2014) and Surprise of the Small Transformation: Demise of Communism and …
    Read more

  • Lew Rubinstein

    Lew Rubinstein lebt als Poet und Essayist in Moskau. Nach dem Studium der Philologie war er als Bibliothekar tätig. Seit Ende der 1960er-Jahre verfasst er poetische Arbeiten, seit 1974 serielle Textzyklen als so genannte Kartotheken. Zusammen mit Andrej Monastyrskij, Dimitrij A. Prigov und Vladimir Sorokin gilt er als wichtigster Vertreter des Moskauer Konzeptualismus. Print

  • Jacques Rupnik

    Geschichte und Politikwissenschaft, Paris
    Read more

  • Claudia Šabi?

    Claudia Šabi? ist Politikwissenschaftlerin und Ethnologin. Seit 1998 ist sie Wissenschaftliche Mitarbeiterin an der Goethe-Universität, Frankfurt am Main. Print

  • Ranabir Samaddar

    Ranabir Samaddar is the Director of the Calcutta Research Group. His research focuses on migration and refugee studies, the theory and practices of dialogue, nationalism and post-colonial statehood in South Asia, and new regimes of technological restructuring and labour control. Among his many publications are Marginal Nation: Trans-border Migration from Bangladesh to India (1999), Politics of Dialogue: Living under …
    Read more

  • Paul Sanders

    Paul Sanders is a historian and management scholar. He is a full-time professor at Reims Management School in Reims, France. He has published across the disciplines of history, international relations and leadership.   Print

  • Karl Schlögel

    Karl Schlögel war Professor für Osteuropäische Geschichte zuerst an der Universität Konstanz, dann an der Europa-Universität Viadrina in Frankfurt/Oder. Nach seiner Emeritierung arbeitet er an einer Archäologie des Kommunismus und einer Geschichte des Wolgaraumes. Zurzeit ist er City of Vienna/IFK Fellow am IFK in Wien.     Print

  • Thomas Schmid

    Thomas Schmid is the publisher of the WELT Group, Berlin. He worked for various newspapers, among them as editor of the Frankfurter Allgemeine Zeitung and the Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung. From 2006 to 2010 he was Editor-in-Chief of Die Welt.   Print

  • Margit Schratzenstaller

    Margit Schratzenstaller is senior researcher at the Austrian Institute of Economic Research (WIFO) and is currently coordinating (together with Karl Aiginger and Stefan Ederer) ‘WWW for Europe’, a 4-year research project within the 7th Framework Program funded by the European Commission.   Print

  • Dieter Segert

    Dieter Segert ist Professor für Transformationsprozesse in Mittel-, Südost- und Osteuropa am Institut für Politikwissenschaft der Universität Wien. Seit September 2007 ist er Mitglied des Vorstandes des IDM Wien, seit Juni 2008 Mitglied der Leibniz-Sozietät der Wissenschaften zu Berlin.   Print

  • Victoriya Sereda

    Sociologie, Ivan-Franko-Universität, Lviv
    Read more

  • Michel Serres

    Michel Serres ist Philosoph und Mitglied der Académie Française.   Print

  • Marci Shore

    Associate Professor of History, Yale University
    Read more

  • Sławomir Sierakowski

    Director, Institute for Advanced Study, Warsaw; Founder, "Krytyka Polityczna" movement
    Read more

  • Sara Silverstein

    Ph.D. Candidate in Modern European and International History, Yale University
    Read more

  • Aleksander Smolar

    Political Science, Paris
    Read more

  • Timothy Snyder

    IWM Permanent Fellow
    Bird White Housum Professor of History, Yale University
    Read more

  • George Soros

    George Soros is a pioneer of the hedge-fund industry, investor and philanthropist, he is the author of many books, including Financial Turmoil in Europe and the United States: Essays (2012), The Soros Lectures: At the Central European University (2010), The Crash of 2008 and What it Means: The New Paradigm for Finance Markets (2009).   …
    Read more

  • Robert Spaemann

    Robert Spaemann ist Professor em. für Philosophie an der Universität München.   Print

  • Pawel Spiewak

    Associate Professor of Sociology, Department of Sociology and Philosophy, Warsaw University
    Read more

  • Wilfried Stadler

    Wilfried Stadler ist Unternehmensberater, Wirtschaftspublizist und Honorarprofessor an der Wirtschaftsuniversität Wien. Bis 2009 war er Vorstandsvorsitzender einer österreichischen Spezialbank für Unternehmensfinanzierung.   Print

  • Rudolf Stamm

    Rudolf Stamm war von 1975 bis 1988 Korrespondent der Neuen Zürcher Zeitung für Osteuropa und Österreich, anschließend bis 1999 für Italien, dann bis zu seiner Pensionierung 2002 für die USA mit Sitz in Washington D.C. Er starb 2010 in der Schweiz. 1985 erscheinen seine NZZ-Reportagen aus Osteuropa in dem Band Alltag und Tradition in Osteuropa. …
    Read more

  • Paul Starr

    Paul Starr ist Professor für Soziologie an der Princeton University und Mitherausgeber von The American Prospect. Er ist Pulitzer-Preisträger.   Print

  • Martina Steer

    ÖAW APART Fellow (History)
    Read more

  • Kristina Stoeckl

    Research Director
    APART Fellow, Austrian Academy of Sciences; Department of Political Sciences, University of Vienna
    Read more

  • Roman Szporluk

    Roman Szporluk is Professor em. of Ukrainian History at Harvard and Professor em. of History at the University of Michigan. He is a foreign member of the National Academy of Sciences in Kiev, Ukraine. His research focuses on modern Ukrainian, Russian, and Polish history, and on Marxism and nationalism in Eastern Europe.   Print

  • Charles Taylor

    IWM Permanent Fellow
    Professor em. of Philosophy, McGill University, Montréal
    Read more

  • Maria Teteriuk

    PhD candidate in Mass Communications and senior lecturer in Media Studies, National University of 'Kyiv-Mohyla Academy', Ukraine
    Read more

  • Philipp Ther

    Junior Professor of Polish and Ukrainian Studies, Europa-Universität Frankfurt / Oder
    Read more

  • Maria Todorova

    Professor of History, University of Illinois at Urbana Champaign
    Read more

  • Balázs Trencsényi

    Balázs Trencsényi, Ph.D., is Associate Professor at the Department of History, CEU. His research focuses on the comparative history of political thought in East Central Europe and the history of historiography. He is co-director of Pasts, Inc., Center for Historical Studies at CEU and Associate Editor of the periodical East Central Europe (Brill). He was …
    Read more

  • Stefan Troebst

    .
    Read more

  • Marius Turda

    Lecturer in the Education Abroad Program, Eötvös Lorand University, Faculty of Humanities, Budapest
    Read more

  • Andreas Umland

    Andreas Umland ist Wissenschaftlicher Mitarbeiter am Institut für Euro-Atlantische Kooperation Kiew sowie Herausgeber der Buchreihe Soviet and Post-Soviet Politics and Society, ibidem-Verlag Stuttgart. Print

  • Victoria Vasilenko

    Assistant Professor of Contemporary History and International Relations, Belgorod National Research University
    Read more

  • David G. Victor

    David G. Victor is a Professor at the School of International Relations and Pacific Studies at the University of California, San Diego, where he directs the Laboratory on International Law and Regulation.   Print

  • Harald Welzer

    Harald Welzer ist Forschungsprofessor für Sozialpsychologie an der Universität Witten/Herdecke und Direktor des Center for Interdisciplinary Memory Research am Kulturwissenschaftlichen Instituts Essen.   Print

  • Karolina Wigura

    Adjunct of the History of Ideas, University of Warsaw; Co-Editor of Kultura Liberalna
    Read more

  • Volodymyr Yermolenko

    Volodymyr Yermolenko is a Ukrainian philosopher and essayist. He has a degree in Political Science from the EHESS, Paris, and teaches at Kyiv Mohyla Academy in Kyiv. He is the author of the book Narrator and Philosopher: Walter Benjamin and his time (2011, in Ukrainian). Print

  • Oksana Zabuzhko

    Free-lance writer, Kiev
    Read more

  • Tatiana Zhurzhenko

    Research Director, Russia in Global Dialogue / Ukraine in European Dialogue
    Read more